28.
fejezet
Háztáj seprés
Háztáj seprés
-
In Ho- értem hozzá a vállához, mire rám nézett- Megijesztesz!- suttogtam.
-
Engem is megijeszt. Néha nem tudom, mit kezdjek magammal... Nem tudom magamba
tartani, mert megőrülök…- motyogta, mintegy magának.
-
Jó. Most azonnal mond el!- ragadtam meg a karját.
-
Meghalt az egyetlen ember, aki mellettem állt! Két napja. És nekem csak ma
mondták, mellékesen… mintha nem is tartoznék hozzájuk… De mégsem utálhatom
őket… Mert a családom!- a szeme vészesen villant, ahogy az utolsó mondatot
mondta.
-
Ki halt meg?- suttogtam, és letelepedtem mellé, szintén háttal a falnak.
-
Az apai nagyapám. Ő volt az egyetlen, aki viszonylag mellettem állt, hogy
énekes legyek. A többiek mind csak fújtak rám emiatt…
-
Ó, In Ho, nagyon sajnálom!- értem óvatosan a vállához, és megsimítottam azt-
Biztosan… biztosan megvolt rá az okuk…
-
Ne védd őket! Kérlek, állj mellém, hidd el, amit mondtam róluk, az igaz.
-
Hiszek neked, In Ho, és hidd el, nagyon rossz látni téged így… úgy tennék érted
valamit…
-
Ha meghallgatsz az már pont elég…- motyogta, és kicsit megszorította a kezemet-
Többet úgysem tehetsz.
-
Figyelj...!- kezdtem volna, mikor kitárult mögöttem az ajtó.
-
Mi Ah, ki van itt, és…- So Ra szeme, mikor megpillantotta a fiút, elkerekedett-
In Ho…
Az
említett félre kapta a fejét, hogy ne lássa a barátnőm a könnyes szemeit.
-
Bocsássatok meg, nem zavarok- motyogta, és felállva fordult volna el, de
felpattantam, elkaptam a csuklóját, és berángattam a lakásomba, So Ra-t magam
előtt tolva. A nappaliban Henry ijedt tekintetével találtuk szembe magunkat.
-
Hyung te…
-
Fogd be, maknae!- morogta az idősebb, mire letoltam az egyik kanapéba, és
hoztam neki egy csésze teát.
-
Nem akartam megzavarni a csajos bulit- motyogta, figyelmen kívül hagyva, hogy
Henry ugye fiú, és a szemét törölgette, pedig már régen száraz volt- Meg most
még kényelmetlenül is érzem magam… Milyen férfi akad ki így…- magába
beszélhetett, de mi hárman mindet végighallgattuk.
So
Ra megelégelte a srác szenvedését, elé lépett, és megrázta a vállát, mire a fiú
értetlenül felnézett rá.
-
Elég volt!- nézett mélyen a szemébe- Sírj! Ki a fenét érdekel? Azt hiszed az
emberek gyengének tűnnek a sírás miatt? Dehogy. Az a gyenge és a gyáva, aki nem
meri kiengedni. Engedd ki, és utána könnyebb lesz. Azt hiszed, hogy a férfiaknak
nem szabad sírni? Ha egy férfi sem sírna, akkor már mind megőrült volna! Szóval
ne szégyelld, hogy neked is vannak problémáid, rendben?- leült In Ho mellé a
kanapé karfájára, én meg a dohányzóasztalra, velük szembe, majd In Ho kibökte.
-
Meghalt a nagyapám, és a családom… a családom meg csak szimplán utál…
-
Mi baj a családoddal?- csodálkozott So Ra. Igaz, ő nem tudta azt, amit én. In
Ho pár másodpercig csak bámult a lányra, majd felsóhajtott.
-
A szüleimnek gazdasága van, és azt akarták, hogy én vigyem tovább a hagyományt,
hiába vannak testvéreim és más unokatestvéreim. Teljesen ellene voltak az
énekes karriernek, így én vagyok a rendbontó, a cirkuszi majom, fekete bárány.
Röviden ennyi- mondta gúnyos hangon- Mi Ah-nak már elmondtam egyszer, mikor
sokat ittunk. Hálás vagyok, amiért ezek szerint nem mondtad el senkinek. Azért
jöttem ide, mert…. nem is tudom, nem bírtam már magamba fojtani, szükségem volt
valakire, akinek elmondhatom. A srácokat nem akartam ezzel terhelni, ma amúgy
is van bajuk. Henry-ről nem tudtam, hogy itt van, a másik kettő meg egy
show-ban szerepel ma, Alex-szel. Én meg… a nyakamba szakadt ez az egész,
sajnálom- motyogta.
-
Hagyd abba!- szorítottam meg a kezét- Pontosan tudom, milyen érzés rosszba
lenni a szülőkkel.
-
Ma van a temetési megemlékezés- mondta tovább.
-
Elmész?- kérdezte So Ra, akit kicsit sokkolt, hogy ilyen derült ki a srácról,
aki tetszett neki. Ezek után talán nem csodálkozik, miért ilyen a fiú jelleme.
-
Nem tudom… Kéne, de… tudom, hogy néznének rám. De a nagyapám…
-
Veled menjünk?- kérdeztem a szavába vágva.
-
Velem?- csodálkozott.
-
Akkor legalább lenne ott három ember, aki nem utál- fűzte hozzá Henry. A fiú
felvont szemöldökkel nézett ránk, majd hátradőlt a kanapén, és megvonta a
vállát.
-
Tök mindegy, nem kell semmit tennetek! Túlélem, csak hirtelen jött ez a
felindulás…- az arca és hangja visszaváltott a tipikus érdektelen In Ho-évá. Az
ajkamba haraptam, és So Ra-val összenéztünk.
-
Márpedig elmegyünk!- ragadta meg a barátnőm a fiú karját, és felrángatta
függőlegesbe- Öltözz át, így mégsem mehetsz temetésre. 15 perc múlva
találkozunk az automatánál, rendben?
In
Ho meglepődve nézte barátnőm határozottságát, de aztán lassan bólintott egyet,
majd se szó, se beszéd kisétált a lakásomból, maga után húzva a még mindig zavarodott
Henry-t.
-
Ez durva volt… Miért nem mondtad el?- fordult felém a lány zavarodottan.
-
Te talán örültél volna neki, ha elmondok rólad ilyesmit valakinek?- kérdeztem
vissza.
-
Igaz… nem is tudta, hogy ilyen problémája van… Miért váltasz ki mindenkiből
olyan hatást, hogy azt hiszik, lelki szemetesláda vagy?- kérdezte összevont
szemekkel.
-
Nem tudom. De ez azt jelenti, hogy megbíznak bennem… Talán rosszul teszik-
motyogtam, majd elindultam a szobám felé, keresni magamnak és So Ra-nak valami
fekete ruhát. Temetésre megyünk.
*
-
Erre tényleg nincsen szükség- morogta In Ho, mikor már a taxiban ültünk. Fekete
öltöny volt rajta, egy fehér szalaggal a karján. Csak úgy mint a szőke fiún.
Összeszorult a szívem a láttán.
-
Kérlek, mondd a címet!- mondtam, figyelmen kívül hagyva a mély hangját.
-
Rendben…- majd előre hajolt a sofőrhöz, hogy elmondja.
-
Pontosan hová is megyünk?- kérdeztem tőle.
-
Gwangju-ba- válaszolt szűkszavúan.
-
Igazából egy komplett Dél-Korea térkép van az agyam helyén, tényleg azonnal
betájoltam- morogtam kissé bunkóbban a kelleténél, de ezt hozta ki belőlem.
-
Másfél óra út. Kicsit délkeletre. Megfelel?- hunyta le a szemét, fejét a
támlának döntve. Láttam rajta, hogy szomorú, és legszívesebben megint
összeomlana. Talán So Ra miatt nem akar, aki mellette ült, és szorította a
kezét. Valóban tetszhet neki a lány.
Ezután
nem szólaltam meg, ők sem, némán ültük végig a kicsivel kevesebb mint 90 percet
a kocsiban. So Ra kérdezett néha ezt azt, de tényleg elhanyagolható volt,
beszélgetésnek nem is volt mondható.
Még
útközben hívott Shin. A neve láttán kicsit hezitáltam. Mit mondjak neki?
In
Ho felém fordult, és meglátta Shin nevét ő is.
-
Ne mondd el neki!- kérte halkan.
-
Ahogy szeretnéd!- felvettem a telefont.
-
Szia!- köszöntem bele vidám hangon. Már amennyire ez a mostani helyzettől
tellett.
-
Merre vagy, nagyszájú kislány?- kérdezte. Hallottam a hangján, hogy kicsit
fáradt.
-
Hát… So Ra-val és Henry-vel kirándulok!- hazudtam. És rosszul esett, hogy nem
az igazat mondom. Elvégre őszintének kéne lennem azzal, akit szeretek, de
mégsem akartam In Ho-t kellemetlen helyzetbe hozni emiatt.
-
Merre jártok?- kérdezősködött tovább, mire a szőke lány egy: Incheon-t tátogott
felém. Ezt meg is ismételtem a telefonba. Henry furcsán nézett rám, de úgy gondoltam,
hogy majd ezt megbeszélem vele.
-
Szívesen lennék most ott veled- nevetett, mire még inkább lelkiismeret
furdalásom lett. Hiába esett jól, amit mondott, és dobogtatta meg a szívemet.
-
Nem egy show-n kéne lenned?- kaptam észbe.
-
De, mindjárt kezdődik. De Jae Hwa most totál bepörgött, az előbb elrappelte
Hwang Jini* klasszikusait. Alex-szel karöltve. Én vagyok az egyedüli normális.
(*híres
kurtizán a Joseon korban, aki költészetéről is híres volt)
-
Azt csak hiszed, drága, te is ugyanolyan kretén vagy- mosolyodtam el.
-
Bájos barátnőm van, köszönöm a bókot. Na, leteszem, csak hallani akartam a
hangodat. Jó utazást. Aztán ne felejtsd el, foglalt vagy, ne kacsingass
semerre.
-
Csak ha találok nálad nagyobb szupersztárt- vágtam vissza azonnal, mire felnevetett.
-
Azt kötve hiszem. Vigyázz magadra, és este vetítik a show-t, ha gondolod, nézz
bele- majd letette. Kifújtam, az eddig bent tartott felesleges levegőmet, és
hátradőltem.
-
A hazugság nem szül semmi jót- motyogta a kis szőke, mire haragosan tekintettem
felé.
-
Nem szórakozásból teszem, tudod jól!- vágtam vissza, mire elnémult.
Lassan
megérkeztünk, In Ho kérte, hogy kicsit a háztól távolabb tegyen ki a taxis. Így
is láttam a kőből kirakott kerítést a háznál. Hatalmas terület volt. Elhiszem,
hogy In Ho szülei nagy becsben tartották a házukat. Olvastam egyszer, hogy milyen
felbecsülhetetlen értékűek az ilyen ingatlanok. Sokat szeretnének felvásárolni,
és múzeummá alakítani, de azért jó sok van még magánkézen.
-
Ha engem itt kinyírnak, a ti hibátok!- mondta sötéten In Ho, majd megindult az
épület felé. Némán követtük. Már javában délután volt, és elég sok ember
lézengett a ház körül, mindenki gyászruhában. Kezdett elfogni egy bizonyos
fajta rosszullét, amit a temetéseken, és egyéb ilyen gyászos megemlékezéseken
szerintem mindenki megtapasztal. A torkom összeszorult, a gyomrom borsóméretű
lett. Nem, nem ismertem senkit. Nem ismertem a bácsit, mégis elég volt In Ho
komoly arcát látni, hogy megbizonyosodjak, kár érte. A kapuban megállt a fiú,
vett egy nagy levegőt, és belépett, nyomában velünk.
Elég
sokan voltak az udvaron, ott állt a család, gyász színű hanbokban, tradicionális
koreai öltözetben, akik a részvétnyilvánításokat fogadták. In Ho intett, hogy
maradjunk az ajtóban, míg ő lassan a családja felé sétált.
-
Nem lesz baj, ugye?- motyogtam, mire Henry megszorította a kezemet, bátorítóan.
Hálásan néztem rá.
In
Ho szótlanul állt a családja előtt. Egy fiatalabb lány, lehetett vagy 13 éves,
azonnal átölelte, mire a fiú szórakozottan megsimogatta a haját, de nem vette
le a szüleiről a tekintetét. Volt még egy korunkbeli fiú, egy két évvel
lehetett fiatalabb In Ho-nál, csak a karcsú, magas énekessel szemben ő kicsit
zömökebb testalkatú volt. Biztosan a testvére- gondoltam. Ő biccentett egyet,
akár barátságosnak is mondhatóan. Az anyja azonban elfordult, és ellépett,
anélkül, hogy mondott volna valamit. Az apja nézett még pár másodpercig
farkasszemet vele, majd követte feleségét… egy barátságos gesztus nélkül.
Szomorúan beszívtam a számat.
Ennyire
szörnyű lenne a helyzet? In Ho elindult felénk, fejét csóválva, jelezve, hogy
semmi értelme nem volt eljönni, mikor egy idősebb nő sétált mellé, a nagymamája
lehetett, tekintve, hogy hiába nem volt könnyes a szeme, az egész lénye
hihetetlen szomorúságot tükrözött. Átölelte a fiút, magához vonva, aki szintén
megsimogatta az idős nő hátát. Mondott valamit a fiúnak, mire az bólintott, és
együtt indultak el az egyik irányba.
-
Mi mit csináljunk?- suttogta a fülembe Henry.
-
Nézzünk körbe?- kérdeztem vissza.
-
Rendben. So Ra jössz?- nézett a szőke fiú.
-
Nem tudom, hogy kik vagytok- lépett mellénk a leader öccse és gyanakodva
kezdett méregetni- De ez nem egy múzeum, hanem magánlak. Turistáknak…- nézett
itt főleg rám, mire félbeszakítottam.
-
In Ho barátai vagyunk, elkísértük. Egyedül talán el sem jött volna.
A
fiút meglephette tökéletes koreai tudásom, így kicsit megszeppenve nézett ránk.
-
Akkor bocsássátok meg a modortalanságot. Seung vagyok. Kicsit nagy a
felfordulás most, és nem tudtam, miért álltok itt.
-
Nincs semmi baj- mondta Henry, a mindig jóhiszemű kis mosollyal- Elhiszem, hogy
most nagyobb bajotok is van ennél. Nem is akartunk zavarni.
-
Azt mondtátok, hogy In Ho barátai vagytok, igaz?- tűnődött el- Akkor velem
jönnétek? Beszélni szeretnék veletek, de ilyen sok ember között nem lehet
nyugodtan.
Egymásra
néztünk a többiekkel, tanácstalanul, de bólintottunk. Akármit is akar mondani,
akármire is kíváncsi, tudni szerettük volna.
Elindultunk
a tradicionális épületek között, megkerültünk két egész épületet, mire egy nyugalmas
részre értünk.
A
fiú elhúzott egy ajtót, és beterelt minket egy szobába.
-
Teát hozassak, vagy…
-
Nem kérünk, köszönjük- mondta So Ra.
-
Akkor rendben… Biztos tudjátok, milyen a bátyám kapcsolata a családjával. Már
egy éve nem láttam, csak a tv-ben. A szüleim azok, akik nagyon ellene vannak a
dolognak, bár én sem nagyon támogattam a dologban. De ő mindig olyan volt, aki
nehezen fejezte ki az érzéseit… Ezért most fogalmam sincs, hogy mi van vele. Te
vagy az egyik csapattársa, igaz?- nézett Henry-re aki azonnal helyeselt- És ti
lányok… valamelyikőtök a barátnője?- nézett ránk.
-
Én csak szomszéd és barát vagyok!- tettem fel a kezemet.
-
Én pedig… jó ég tudja- motyogta So Ra letörten.
-
Mesélnétek valamit róla, hogy van?
- Miért nem kérdezed meg magad?- furcsálltam- Biztosan jól esne neki…
-
Szerintem meg csak rám mordulna, és faképnél hagyna- piszkálta meg a nadrágja
szárát zavarában a fiú. Látszott rajta, hogy ő komolyan ettől tart.
-
Tudod, pont attól fél ő is, amitől te. Hogy ti ellenségesen álltok hozzá… Így
ne is várjatok csodát- mondta halkan Henry.
-
Talán igaz… In Ho mindig csöndes fiú volt, de ha megszólalt, mindig valami nagy
bölcsességet, vagy valami vicceset mondott. Örültem, hogy ilyen bátyám van. De
tudtam, hogy őt nem érdekli a gazdaság, mindig meredten bámulta a tv-ben az
énekeseket, táncosokat. A suliban is ilyen szakkörökre iratkozott be. És nagyon
is tehetséges volt. Csak ugye azt anyáék nem nézték jó szemmel… Így lett a vége
a nagy vita, mire a bátyám tovább állt megvalósítani az álmait. Azóta nem túl
gyakran beszélünk. Ezért kérdeztelek titeket. Mert nekem azért hiányzik…
-
Figyelj, In Ho eléggé szenved attól, hogy nem fogadtátok el annak, ami
szeretett volna lenni- sóhajtott Henry- Fájt neki, hogy nem támogatta a
családja abban, amiben tehetséges volt. Most elérte az álmait, híres, imádják,
mégsem tud ennek feltétlenül örülni. Mert visszatartja a tudat, hogy a családja
ezt nem értékeli. Elsősorban mindannyian a családunknak is szeretnénk
bizonyítani. Azoknak az elismerő szava, akik ismernek minket, sokkal többet
érnek, mint az idegeneké. Én már csak tudom. A szüleim elváltak, apámmal éltem Amerikában.
Mikor ő meghalt, káros szenvedélyei miatt, én visszakerültem ide. És anyám
szinte látni sem akart. Éppen ezért mindenáron be akartam neki bizonyítani,
hogy nem vagyok olyan, mint az apám, hogy érek valamit… Ezért megértem, ha In
Ho is így érez…- fejezte be. Pár perc csönd telepedett körénk, mindannyian a
fiú mondanivalójának hatása alatt voltunk.
Végül
megköszörültem a torkomat.
-
In Ho nekem azt mondta, hogy utálja ezt az egészet. És hogy az a legszörnyűbb,
hogy a saját családja teszi ezt. Ezért kicsit bezárkózik, és sok embernek nem
nyílik meg.
-
Sajnos a szüleim nagyon makacsok, és nem képesek tenni ez ellen semmi- mondta
Seung- Már próbáltam velük arról beszélni, hogy mi lenne, ha elásnánk vele a
csatabárdot, elvégre nem chippendale-fiúnak ment, és nem is hajléktalan, nem
kéne szégyenkezni miatta. Még csak nem is olyan nyilvánvalóan nagy játékos a
nőknél, mint az a Park Shin…- erre az ajkamba haraptam, barátom nevét hallva,
és éreztem, hogy a többiek is rám néznek, de ezt próbáltam ignorálni- De a
szüleim még mindig nevetséges magamutogatásnak és beidegződött, feltűnési
viszketegség és középpontban levésnek a vágya.
-
Ez hülyeség- horkant fel So Ra- In Ho nem ilyen. Ő mindig is a háttérben szeret
maradni, nem folyik bele semmibe, viszont ami róla szól, azt megcsinálja
becsülettel. Ilyenért még senkit nem kéne lehordani.
-
Én ezt megértem… Majd megint megpróbálok a szüleimmel beszélni. Köszönöm, hogy
elmondtátok. Kérlek, maradjatok továbbra is hyung mellett. Én még csak 19 éves
vagyok, valószínűleg én viszem majd tovább a gazdaságot, így remélem, hogy a
szüleim is belátják, nincs értelme ennek a viszálykodásnak.
Még
beszélgettünk egy fél órát a fiúval, igazából nagyon kedves volt, pár
mozdulatában felfedeztem, hogy tisztára a bátyára ütött. Azt mondta, ő is
rajongott ezért a nagyapáért, aki most meghalt. Mindig vele sakkoztak, vele
mentek ki először dolgozni, és ő mondta nekik először: „Fiam, nézd meg ezt a
földet. Ez talán másnak csak föld, de nekünk ez a föld, az élet.”
-
Most már mehetünk- állt fel a fiú- Ha eltűnünk, keresni fognak.
Kilépkedtünk
a szobából, és láttuk, hogy az ég eléggé beborult. Mondjuk már így is elég
későre járt az idő, az telefonom 6 órát mutatott.
-
Amúgy nagyon tetszenek ezek a házak- fordult vissza menet közben So Ra
Seung-hoz- Lenyűgöz, főleg a tető tetszik, és…- majd csak egy rémült kiáltást
hallottunk, és láttuk, hogy a lány nem vette észre a tornác végét, és zúgna is
lefelé, ha a mögötte sétáló házigazda nem ragadta volna meg totál semleges
arckifejezéssel, lazán, és rántotta vissza, hogy a lány nekiesett. Valahogy ez
is annyira In Ho-s volt.
-
Nem te vagy az első. Jól vagy?- kérdezte a lány arcát fürkészve.
-
Persze…- motyogta megilletődötten a lány. Elég vicces jelenet volt, amiből egy
torokköszörülés riasztott fel.
-
Titeket kereslek már mióta!- hallottuk In Ho hangját, és odafordulva a mérges,
és kicsit megviselt arcával találtuk magunkat szemben- Te meg ereszd el So
Ra-t!- förmedt az öccsére.
Erre
barátnőm óvatosan kibontakozott Seung tartásából, és lelépett a verandáról.
-
Csak pofára estem…- motyogta zavartan.
-
Elhiszem, hogy a mester bénaságából tanultál- nézett rám, arra utalva, hogy
mindenben, de konkrétan mindenben szerencsétlen vagyok- De most gyere, mutatok
neked valamit!- ragadta meg So Ra karját, és húzta is maga után az épületek
között, minket ott hagyva. Ez furcsa volt.
-
A barátnője? Hogy még rám is féltékeny?- kérdezte Seung Henry-re és rám nézve.
-
Amilyen In Ho tempója, vagyis egyet előre, kettőt hátra, mindössze 200 év, és
talán elhangzik a: Leszel a barátnőm? kérdés- válaszoltam.
-
Túlbecsülöd… 300 év- szólt bele Henry, mire a fiú elmosolyodott.
-
Seung! Már mindenhol kerestelek!- lépett mellénk, egy magas, férfias arcú, 30
év körüli férfi.
-
Hyung! A bátyám barátaival beszéltem- erre felénk nézve biccentett egyet a
hapsi.
-
Anyádék kerestek, gondoltam megnézlek itt hátul. De ha épp egy beszélgetés
közepén tartasz, akkor nem muszáj…
-
Nem, éppen végeztünk. Azt hiszem most mennem kéne, a többi vendéggel is
foglalkozni kéne…- fordult felénk- Örülök, hogy beszéltetek velem. Nagyon hálás
vagyok!- Henrynek megütögette a vállát, rám mosolygott, és elsétált a másik
férfi mellett, aki szintén ránk bólintott egyet szomorúan.
-
Mit csináljunk?- nézett rám Henry, mikor egyedül maradtunk- In Ho-t So Ra megvigasztalja,
a családhoz sincs nagyon közünk… én meg utálom az ilyen légkört!- sóhajtott.
-
Akkor menjünk hátra- mutattam a hátsó épületek felé, amerre nem voltak emberek.
Némán indultunk el, egymás mellett, gondolatainkba mélyedve.
-
Nézd, ott egy tó- mutattam a leghátsó épület melletti kis tavacskára, majd
leültem a mellette lévő farönkre, mire a fiú mellém telepedett.
-
Volt egy tó az USA-ba, amit szerettem. Mindig oda menekültem az apám elől… nem
volt túl jó élet- motyogta.
-
El kéne engedned a negatív érzéseket! Tudom, hogy mindig bohóckodsz, de ha a
felszín alatt egy érzelmi roncs vagy, akkor az egész hazugság!
-
Nézd, ki beszél itt a hazugságról! Te sem mondod el a barátodnak, hogy hol
vagy…
-
Mert In Ho kérte!
-
Igaz, de akkor se csináld ezt. Kell a bizalom. Anélkül az egész semmit nem ér!-
mosolyodott el, és a hajamba borzolt- Tudod, kislány, nem vagyok én ám olyan
depis, mint hiszed. Nem szenvedek annyira, csak ez a temetés… Mindegy. Sosem
megyek vissza Amerikába.
-
Voltál koncertezni ott…
-
Tudom, de akkor repülőbe be, repülőből ki, buszba be, buszból ki, egy lépést
sem teszek többet azon a földön. Annyi rossz emlék köt hozzá…
-
Esélyt sem adsz, hogy legyenek ott új emlékeid.
-
Nincs szükségem rá. Itt megvan mindenem, amit akarok. És ezt végre elmondhatom
valakinek. Tudod, nagyon ritka ember vagy. Nem szoktam senkinek így
kitárulkozni. Kivételes lány vagy.
-
Mindenki imád engem, úgy tűnik!- mondtam kis iróniával a hangomban.
-
Mert más vagy, mint a többiek- mosolygott, és felkiáltott- Ott egy hal!
-
Jesszus, egy tóban még jó, hogy vannak halak!
-
Lefotózom, és megmutatom Jeonha-nak!- kapta elő azonnal a mobilját, mire
felnevettem. Ez a srác tutira nem normális, néha rendesen kicsapja nálam a
biztosítékot, főleg mikor elkezdett gügyögni, hogy „gyere szépen halacska
vissza, pózolj a kamerának!”.
Ezek
után nem beszéltünk komoly dolgokról. De abban egyetértettünk, hogy mi nem csak
egyszerű barátok vagyunk. Nem is vagyunk egymásba szerelmesek. Ha létezik
valami olyasmi, hogy lelki társ, akkor nekem az ez a fiú volt. És talán én is
neki. Nem is kell ezt tovább ragozni.
Már
lement a nap, csak rózsaszínes fényben játszott még az ég alja, és a többiek
még sehol nem voltak, mikor egyszer csak a telefonjához kapott, ami megszólalt.
-
Az igazgató…- sóhajtott fel- Magadra kell hagyjalak, kicsit hosszú lesz ez a
beszélgetés… eltűntem ma szó nélkül!
-
Menj csak- intettem, mire arrébb sétált, én meg felálltam, és elkezdtem
sétálni. Mikor már 20 perc után sem jött vissza gondoltam elnézek egy kicsit
arrébb. Nem akartam messze menni, elvégre sötét volt, még eltévedek a sok
épület között. De megláttam egy hanbokba öltözött alakot elsuhanni az
épületeket elválasztó kerítés mögött, és hiába láttam csak egyszer, azonnal
felismertem, és arra eszméltem, hogy akaratlanul is követem. A nagy korsószerű
tárolókhoz sietett, aminek a neve talán Jangdokdae volt, és leemelte az egyik tetejét. Nem tudtam, mennyire lehet
nehéz, de mellé léptem és megfogtam neki, mire meglepetten nézett rám.
-
Te…- motyogta.
-
Maga In Ho anyukája, igaz?- erre bólintott és végigmért szigorúan. Szeme
szomorú volt. Elvégre az anyósa megemlékezése volt. Ő még sosem látott engem,
megértem a reakcióját- Segíthetek?- kérdeztem.
-
Ki vagy te? Nem vagy koreai.
-
Nem, magyar vagyok. In Ho egyik barátja- válaszoltam.
-
Megköszönöm, ha segítesz!- mondta kissé kimérten, és hagyta, hogy segítsek neki
kimerni valamit, ami szójaszósz lehetett.
Szótlanul
ügyködtünk, majd mikor megvolt, visszatettem a fedőt, és ránéztem, és akarva
akaratlanul kicsúszott a számon:
-
Ne tegye ezt a fiával!
-
Tessék?- fordult vissza értetlenül.
-
Nem jó látni így. Szereti, amit csinál, mégsem tudja élvezni, mert… mert nem
támogatja a családja- motyogtam, kissé vesztve a kezdeti vehemenciámból.
-
A család… igen, de neki is a családja mellett kéne állnia!- vonta fel a
szemöldökét- El kéne hinnie, hogy a legjobbat akarjuk neki.
-
De az álma…
-
Az álma olyan, amit mi nem tudtunk elfogadni. A mi családunk nem ilyen. Ezt
neki is el kellett fogadnia, ezért nem tartja velünk a kapcsolatot.
-
De neki fáj!- tiltakoztam- Tudom, milyen, ha az ember mellett nem áll a
családja!
-
Honnan tudnád?
-
Mert a szüleim lepasszoltak, mikor két éves voltam. Otthagytak a nagyszülőknél,
Magyarországon, míg ők itt éltek kint. Innen tudom. Aztán nyár elején
ideparancsoltak, és nem tehettem ellene. Betettek egy puccos villába, és
egyedül hagytak ott. Ők nem akarták, hogy zeneszerző legyen belőlem. Ők azt
akarták, hogy belőlem is üzlet ember legyen. Tudja, milyen rossz volt ez? Az
ember, ha senki másra nem is, de a családjára kell tudnia támaszkodnia. Ha a
család nem áll mellettünk, akkor kitől várhatunk támogatást? Barátok állhatnak
mellettünk. De ők jöhetnek, és mehetnek. Viszont a család az, akinek akkor is
el kell fogadnia, akkor is szeretnie kell, mikor a legnehezebb a helyzet, és
mikor egyáltalán nem akarja. Ezért család!- mondtam egyre gyorsabban, szinte
kirobbant belőlem.
-
Talán van gyereked, aki bolondságokat álmodik? Anya vagy? Nem, igaz? De ha még
ez nem lenne elég… Mit tudsz te arról, hogy milyen egy koreai család? Te nem
vagy koreai. Nekünk fontosak a hagyományok! Te itt egy bevándorlónak számítasz,
neked itt nincs jogod ilyeneket mondani! Te nem érted, mert nem vagy idevaló!-
mondta kissé ingerülten. A szavai tőrszúrások voltak a szívembe. Ajkamba
haraptam, és néztem rá, miközben éreztem, hogy a szemembe könnyek gyűlnek. Ez
nem lehet igaz. Már megint igazuk van… Én nem tartozom ide!
-
A család attól még család…- motyogtam- És a család hiánya is!
-
Kérdezhetek valamit?- kérdezte a nő furcsán nyugodt hangon. Azt hittem ezzel
felhúztam az agyát, de ez meglepett. Bólintottam egyet, mire folytatta- A családod
segített neked, nem igaz? Nem egy szó és támogatás nélkül hagyott ott.
Elhiszem, hogy nehéz volt, ls nem volt fair a részükről… de most sem saját magadat látod el. Hiába hagytak
egyedül, te nem tiltakoztál. Ők vettek neked egy lakást, te abban éltél. Akkor
lenne jogod beszélni arról, hogy nem volt tiszteséges dolog, ha te nem fogadtad volna
el. De te hagytad magad folyni az árral. Így is ők viselték a gondodat. Ők
adtak neked pénzt, nem te kerested meg magadnak. Így a te példád, nem
helyénvaló… De talán azt hiszed, hogy nekem nem fáj, hogy a fiamat nagyjából
elveszítem? Szerinted én nem szeretném támogatni? De sajnos nem megy. Ezt értsd
meg, és maradj ki más dolgából! Úgy neked is jobb lesz. Lehet, hogy fáj ezt
hallani, de… ilyen témában nincs jogod szólni. Tudhatsz koreaiul, lehetsz koreai
vállalat örököse… attól még nem leszel koreai! És ha most megbocsájtasz!- azzal
elsétált, de még szemem sarkából észrevettem, hogy kitöröl egy könnycseppet a
szeméből.
Ott
maradtam, egyedül, gondolatokkal teli fejemmel.
Lerogytam
a földre, és mélyeket lélegeztem, és egyre jobban éreztem, hogy a zokogás
felkívánkozik.
-
Nem!- motyogtam- Nem, nem, nem nem! Nem fogsz sírni, te idióta- markoltam bele
a saját hajamba, mint egy idióta. Nem tehetem. Velem még senki nem volt ilyen…
Ilyen… őszinte.
Igaza
volt, a francba is. Velem kapcsolatban mindenben. Csak a saját problémáját nem
képes reálisan látni… de hát ő is egy anya!
Igaza
volt. Igaza volt, nem ellenkeztem, kihasználtam a szüleim pénzét, hogy az
életem teljes legyen. Mindent megkaptam. Sosem éreztem hiányt semmiben. Természetesnek vettem, hogy egy gazdag csitri vagyok. És
igaza volt, hogy nem tartozok ide. Csak úgy, mint ahogy Lucy is mondta… Én
sosem leszek koreai… kérdés az, hogy akarok e az lenni? Valamiért egyszerűbbnek
tűnt volna akkor minden. Nem néznének rám furcsán, nem lenne váratlan, hogy
beszélem a nyelvet, nem néznének turistának… De nem akartam megtagadni az
eredeti származásomat. Nem, elvégre kezdetben utáltam még itt lenni is! Most,
igaz megszerettem, de…
Fejemben
kavarogtak a gondolatok, és egyre inkább lettem ingerült. Nem igaz, hogy a világ
ilyen kegyetlen! Hát nem vagyunk mindannyian egyformák? Elhiszem, hogy nekik
fontosak a hagyományok, és szokások, de attól még én is ugyanolyan ember
vagyok, az istenért!
Tétlenül
bolyongtam, míg nem megpillantottam az egyik ház verandáján In Ho-t és So Ra-t.
A lány a fejét a fiú vállára döntötte, aki átkarolta a derekát, és halkan
beszélgettek, meghitten.
Igaz,
legalább ők boldogok lehetnek így. Azonnal megfordultam, és szinte fel sem
fogtam, úgy mentem amerre a lábam vitt. Csak azt vettem észre, hogy már rég nem
a hanok területén vagyok, hanem az úton, amin idejöttünk, és egyre távolodok a
háztól. Nem érdekelt. Nem akartam rágondolni sem. Ide biztos, hogy nem vagyok
való, az egyszer szent. Szerencsétlen In Ho! Tényleg elég furcsa szülei vannak.
Megcsörrent
a táskámban a telefonom. Dühösen rápillantottam. Shin… Shin, az aki valamiért
szeretett olyannak, amilyen vagyok. De vajon… őt nem zavarja, hogy nem vagyok
idevaló? Nem vagyok sem híres, sem koreai… mit keresek én mellette? Gondolkozás
nélkül kinyomtam, és kivettem az aksit a helyéről. Kellően elborult az agyam,
hogy nem tudtam volna vele normálisan beszélni. Miért nem lehetek végre csak 5
percre boldog?
A
közelben fények jelezték, hogy beértem a városba, és megláttam egy kisboltot.
Helyes. Azonnal beléptem.
-
Jó estét!- köszönt az ahjussi.
-
Jó estét- felkaptam a pultról egy soju-t, és a pultra raktam- Ez lesz!
-
Temetésről jött?- nézett a ruhámra.
-
Igen- motyogtam, ahogy felvillantak az emlékek.
-
Nem biztos, hogy a soju a legjobb megoldás!- próbált kedves lenni, de
leintettem.
-
Csak üsse be- morogtam, mire végre fizethettem. Leültem odakint, volt pár szék,
és asztal. Láttam már ilyet filmekben. Leültem, és felbontottam az üveget, és
azonnal belekortyoltam. Még mindig ugyanolyan erős volt, és a második korty
után kicsordultak a könnyeim.
Nem
vagyok idevaló? Iszunk rá! Csak papoltam a szüleim ellen, semmit nem tettem
igazán ellene? Iszunk rá! Shin-nek hazudtam? Iszunk rá! A körülöttem élők mind
szenvednek valamitől? Iszunk rá! Egy határozatlan ember vagyok, aki nem tudja,
mihez kezdjen magával, és hova menjek? Iszunk rá!
Még
pár hónapot töltök itt, és tényleg alkoholista leszek, pedig nekem aztán nem
jön be az íze… De iszunk rá!
Csak
azt vettem észre, hogy az üveg lassan üres, én meg totál elvesztettem a józan
ítélőképességemet. Igen, mondhatni, halál részeg voltam. De jól esett. És jól
esett volna még több. Besétáltam a boltba ismét, kisírt szemekkel, közben
átesve az ásványvizes részlegen.
-
Szeretnék még e… e… egy- próbáltam makogni, de már nehezen ment a beszéd is,
ráadásul szédültem.
-
Kisasszony, nem biztos, hogy jó ötlet…- ragadta meg a karom az ahjussi, és
rémülten nézett rám. Ekkor azonban meghallottam egy hangot, amit bárhol
felismertem volna. Nevetett. De ő… nem lehet itt. Fejemmel kerestem a hang
forrását, mire megtaláltam. A sarokban, odafen volt egy tv, és az szólt halkan.
És ott volt benne Shin.
-
Felhangosítaná?- élénkültem fel azonnal. A bácsi a távirányítóért nyúlt, és
felhangosította, hogy rendesen halljam. Igen, mondta Shin, hogy nézzem, ha
ráérek. Ott volt vele Jae Hwa és Alex is… milyen furcsa…
-
Azt mondják, hogy ti gyakornokként jó barátok voltatok, igaz ez?- kérdezte a
műsorvezető.
-
Ez nem teljesen igaz így- válaszolt Shin mosolyogva- Már gyerekkorunk óta
barátok voltunk!
-
Igen, együtt kerültünk be gyakornoknak a DS-be- folytatta Jae Hwa.
-
Sajnos én akkor nem kerülhettem be a FOUR-ba, így a kapcsolatunk kissé
megromlott, nem voltunk még talán elég érettek ahhoz, hogy felfogjuk, a
barátság többet ér, mint a versengéseink. Így egészen mostanáig inkább
vetélytársak voltunk- fejezte be Alex.
-
És most minek köszönhető, hogy ismét barátoknak tartjátok magatokat?- kérdezte
újra a nő.
-
Egy angyal közbenjárt- nevetett a BTD-s srác, mire Shin hátba vágta,
vigyorogva.
-
Angyal, mi?
-
Esetleg egy lány a láthatáron?- kérdezte meglepődötten a műsorvezető, mire Jae
Hwa közbeszólt.
-
Semmiképp sem. Ez egy olyan angyal, akin már villog a felirat, hogy „Foglalt”.
-
Kezdek összezavarodni fiúk!- nevetett a nő.
-
Nem is baj. A lényeg, hogy valaki rávilágított minket arra, hogy totál
feleslegesen csináltuk a fesztivált magunknak- mondta Shin magabiztosan, majd
más témára tértek át.
-
Ahjussi, tudja, az az angyal, akiről beszéltek, én vagyok- néztem rá, de a
hirtelen fordulástól ismét megszédültem.
-
Persze, és az összes többi rajongó is ezt mondja- csóválta a fejét, majd
kikapcsolta a tv-t. Most jobb lenne, ha hazamennél, akárhol is van az. Ne igyál
többet, pihend ki, holnap minden szebb lesz.
-
És ha nem, elkérhetem a panaszkönyvet?- morogtam, de elkezdtem kifelé sétálni a
boltból…
Nem érdemlem meg Shin-t. Az összes rajongója őt akarja, én meg… ki a
fene vagyok én? Shin… én tényleg nem tehetek érted semmit?
Amúgy…
mikor kezdett el esni? Mert most zuhogott. A jó büdös fenébe mindennel!-
mondtam, és éreztem, hogy szédülök…. most hova a francba menjek? Hol a
telefonom? Egyáltalán… én hol vagyok? Ez így nagyon nem frankó, basszus, az
úton folyt a víz, én nekem meg… át kell kelnem rajta. Már a szememet nem tudtam
nyitva tartani, ahogy a kereszteződésen haladtam át, majd egy fülsüketítő
dudálásra összerezzentem. Egy éles fény vakított el, majd utána teljes
képszakadás…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése